A székek története II. - Már mindenki ül

Előző írásunkban megnéztük, hogyan kezdődött az ülés története és mik az első tárgyi emlékek. Megnéztük a legkorábbi, hatalmas kövekből faragott monolitikat, majd Egyiptomon és Mezopotámián át eljutottunk egészen a görög és római székekig. Most lássuk, hogyan folytatódott a történet!

A kora-középkorból, vagyis a római kort követő átmeneti időszakból viszonylag kevés bútordarab, ezen belül pedig szék maradt fenn. A népvándorások elsöpörték ezeket a tárgyi emlékeket, egyedül az egyházi épületekben - kolostorokban, templomokban - maradtak fent székek a korszakból.

A bizánci székkészítés alapvetően a görög és római hagyományokat vitte tovább, de érdekes keleties hatásokat figyelhetünk meg rajta. Használtak állati végtagokat formázó lábakat, és harcias állatfejek is sokszor felbukkantak a karfákon. A képen egy márványból készült trón látható.

Szintén márványból faragták Canterbury érsekének egykori székét is, melyet a hatodik század után készítettek valamikor.

A román stílus az ezredforduló környékén a székkészítésbe is elhozta az egyszerű formákat és a robosztus megjelenést. Főleg az antik római hagyományokból merített. Általában véve a székek készítése is hanyatlott, mivel a falak mentén kialakított padokat vagy ládák tetjét használták ülésre. Önálló ülőalkalmatosság csak a családfőknek és nemeseknek járt. Ez a szokásrendszer szoros összefüggésben volt a kialakuló nemesség alá-fölé rendeltségi viszonyaival. A háttámla - és általában a szék - magassága meghatározta, hogy a benne ülő milyen helyet foglalt el a hűbéri láncban.

Két ávszázad kellett hozzá, hogy az ízlés finomodásával megjelenjen a gótika. Bár a díszítések lassan a székeket is elérték, a templomokban még mindig jellemzőek voltak a falak mentén kialakított egyszerű padok. Az önálló székek karcsúak, szinte égbetörőek lettek. Igyekeztek a míves faragásokat a kecsesség hangsúlyozására használni. Természetesen az előkelőségek székei mind-mind kárpitozottak voltak. A bársony volt a legkedveltebb szövetezési anyag. A fa vázat nem egyszer arany füsttel ékesítették.

A középkor elhozta a székeknek egy kevésbé kényelmes típusát is, ezek pedig a kínzószékek voltak. Néha csupán egyszerű fa szerkezetekről volt szó, melyekhez hozzákötözték az illetőt, és a folyóba dobták. Ha nem boszorkány, a felszínre jön - gondolták az inkvizíció tagjai. Máskor vallomások kicsikarására szögekkel kivert székbe ültették az illetőt, és addig kellett benne ülnie, míg azt nem mondta, amit hallani akartak tőle.

A bársonnyal vagy brokáttal bevont, tölgy favázas reneszász székek inkább a technika és a megvalósítás terén hoztak előrelépést, semmint a díszítettségben. A finomabb technikák, összetettebb szerkezetek megjelenése a bútoripar tökéletesedését jelezte. Ennek a korszaknak volt nagy érdeme, hogy a szék a nemesek és kiváltságosok kivételes berendezési tárgyából a köznapi emberek használati eszközévé lett. Elkezdte szorosabban követni a divatot: mérete és formája gyorsan véltozott. Felbukkantak az első társalgószékek - a mai tárgyalószékek elődei.

A reneszánsz józansága és hagyománytisztelete után a barokkban a túldíszítettség a székeket sem kerülhette el. A túláradó formavilág, a minden apró részt kitöltő gazdag minta- és szimbólumvilág tükröződött a gazdagok székein is. Vastag, puha ülőfelület és a legdrágább kelmékből készített huzat borította a favázas, aranyozott-ezüstözött székeket. A kerek formák oválissá alakultak, az egyenesek kacskaringókká - különösen igaz volt ez az olasz és spanyol területeken. 

Nemsokára folytatjuk a történetet! Keresd blogunkban az első részt is!